Nem szeretek a problémáimról beszélni.
Na de nem amiatt a bullshit szöveg miatt “hogy ne terheljek másokat” vagy “nem akarok gyengének látszani” egyszerűen az emberek nem értik meg.
-Hiszen van férjed, lakásod, munkád, barátaid mi kell még?-
A faszom az…Senki nem érti. Nem értik, amikor azt mondom hogy a kapcsolatom a külvilággal egy üvegen át lehetséges csak. Hogy a testemben nem vagyok otthon. Hogy nem tudom mikor vannak egy bármilyen kapcsolatban a mérföldkövek, így folyamatosan rettegek hogy túl sok vagyok. Mert túl sok vagyok. Nem értik az érdeklődési köreimet, nem értik azt hogy mit miért csinálok. Nem értik a szavaimat, nem értenek semmit.
Én pedig nem tudom elmondani hogy fáradt vagyok a zajtól a fejemben, hogy annyit álmodom éjszaka, mintha le sem feküdtem volna. Nem tudom elmagyarázni hogy milyen az, amikor valaki a kedvenc emberemmé válik, majd ez elmúlik. Nem tudom elmondani hogy mennyire rettegek hogy az életem egyszer csak összeomlik. Nem tudom elmondani hogy ha egy üveg poharat látok, csak összetörném, ha kést látok, bántanám magam. Nem tudom elmondani hogy mennyire várom hogy egyszer vége legyen mindennek. Nem tudom elmondani nekik.
Nem beszélek egy nyelvet ezzel a világgal. A legtöbb amit mondhatok az az, hogy fulladozom.
